Úgy döntöttem, hogy életem unalmas momentumaival nem untatom a népet (vagyis titeket). Inkább apróbb szegmenseket írok le, gondolatokat, észrevételeket.
Például... itt van egy esemény, amit már akkor tudtam, hogy meg kell írnom. Sőt a mondatokat rögtön meg is fogalmaztam magamban. Majd ma buta módon előadtam a monológot egy ismerősömnek. Szóról-szóra úgy, ahogy most ide leírom. De nem érdekel, muszáj...
Tegnap felszálltam a metróra, kezemben az éppen aktuális könyvvel, amit olvasok (Eat, Pray, Love; alias: Ízek, Imák, Szerelmek). Tehát fölszálltam és a - 2-es szememmel megláttam egy nőt, aki tőlem 1 méterre olvasott egy könyvet. Rögtön rácsodálkoztam, hogy milyen hasonló a borítója a könyvének. Ugyanúgy két kép van rajta, középen a könnyen olvasható címmel (kivéve nekem, a mínusz kettesnek, egy méterről). Mondom jó, hát van ilyen. De ahogy hunyorogtam rájöttem, hogy ugyanazt a könyvet, legalábbis egy ugyanolyat olvasott. Mi ketten tök egyformák voltunk. Minden különbség köztünk 30 év, 30 kiló, és a miniszoknyája a neccharisnyájával és a rusztikusnak mondható csizmájával (ennyi erővel sportcipőben is lehetett volna) . A lényeg, hogy habár mi ketten, mint az ikrek, nem győztem elrejteni a címoldalát a könyvemnek, habár jól tudom, senki nem hasonlítgatná, hogy mit olvasok én és a velem szemben levő hölgy. De mégis. Ugyanazt a könyvet olvasta.. Ugyanazt a ponyvát (mert szépirodalomnak, majd csak 50 év múlva fogják hívni). És ha ránézek erre a nőre, aki bizonyára valakinek az anyja, és főz rá, biztos van egy állása, ahol fizetnek neki. Gürcöl ő is és megfelelni elsősorban magának akar és a többiek véleménye csak utána érdekli, mint ahogy bárki másnál is megfigyelhető ez a jelenség. De a lényeg, hogy tényleg volt bennünk valami közös. Hacsak egy könyv is. És megfordult a fejemben, hogy mi van, ha én is ilyen leszek 30 év múlva? Ha 20-nak akarok majd kinézni és emiatt igen csak rövid szoknyákat hordok és túlsminkelem magam. Mentségemre szolgáljon, a könyvet kaptam. De nem rossz. Tényleg nem. Ahogy élem az életem, egyre inkább megbizonyosodok arról az elméletemről, hogy két ember nem tud annyira különbözni, hogy emiatt ne tudnának kijönni. Az osztályom tökéletes példa erre. 23 tök különböző ember. És egyedül nekem és az egyik srácnak vannak nézeteltéréseink, de ezeket is le tudjuk küzdeni és én felül tudok emelkedni a sértegetésein és így, hogy megteszem a kezdőlépéseket, ő is egyre kedvesebb. Fontos a figyelem. 23 tök különböző ember. De mindenki jóban van mindenkivel. Szeretjük egymást. Mintha testvérek lennénk. 6. éve húzzuk egymás agyát, tehát érthető, hogy egymás agyára megyünk olykor....
Mindegy anekdotám folytatása: Mellettem egy 2 m magas, colos srác állt. Aki hát hogy is mondjam, elég jól nézett ki, csak éppenséggel 2 fej választott minket el egymástól, amitől a kisebbségi komplexusom megint a kétszeresére nőtt. Tuti modell a pasas. Vagy meleg. Tök jól öltözködött. Nem értem, hogy hol kapott akkora kabátot, amekkorára neki szüksége van. De tényleg nem. A lényeg, hogy háttal álltam neki, de mikor megfordultam, találtam egy szőke hajszálat a kabátján. Megismertem. Az enyém volt... elég vicces. Két percet töltött mellettem és máris a DNS-emet hordozza. Ráadásul olyan anyagú volt a kabátja, ami nem ereszti a hajszálakat, de nem ám. Ki tudja, talán még most is ott van. A szőke, göndör szál a jóképű, komplexus ébresztő idegen kabátján...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése