vicces

Halleluja.... HHH.....

Hát igen, énekelhetem újra.... :D Amúgy is nagyon szeretem, szóval külön öröm... de megígértem, hogy nem untatlak benneteket.

Szösszenet:

Ültem ma a jazz-koncerten (ismerősök, már mondhatni barátok játszottak) és eszembe jutott egy emlék. Egy kiskori, azaz hát úgy 9 éves lehettem. És csináltam egy csomó dolgot, amit tulajdonképp, hát nem is csináltam, de mindegy. És mindig rászóltam magamra, persze inkább csak "rágondoltam magamra", hogy hagyjam már abba... egyszóval idegesítettem magam. teljesen egyszerű, nem? :) A lényeg, hogy ma egyszerűen ültem a koncerten. És hát egy ismeretlen ismerős mellett kötöttem ki úgy fél méterrel a zongorista mögött. Hát amúgy is zongoraimádatban égek, szóval néztem, hogy hogy játszik és egyszerűen megszakadtam a nevetéstől... a kedves ismeretlen ismerős biztosan hülyének nézett... de mindegy... vannak az életben olyan pillanatok, amikor csak nevetni kell... ez olyan volt. Ugyanilyen pillanat volt, amikor a kedves ismeretlen ismerőst le akartuk fotózni... köbö, mint a 12 évesek úgy viselkedtünk. Se gáz.... a lényeg, hogy már rázkódtunk a nevetéstől, miközben a másik asztalnál már nem tudták, hogy mi lelt bennünket... de kit érdekel... nem az a fontos.

Szösszenet2:

Az asztalnál felmerült egy téma: Az ázsai nő melle. Ez kicsit abszurdan hangzik, de itt tulajdonképp a wc-ben levő festményről volt szó. Hát kicsit máshogy nézett ki, a nő a képen, mint ahogy kinézhet a valóságban, minthogy az össze ujja ugyanolyan hosszú volt és hát a mellére ahogy a fény esett... hát az lehetetlen... szóval az arcát se hiszem, hogy olyan lenne, mint amilyen a valóságban....

Szösszenet3:

Egyszerűen imádom a gyerekeket. em tudom miért, de míg az emberek egy jó része ha meglát egy kutyát, rögtön odaszalad és megsimogatja... hát én a gyereket szeretem annyira, hogy egyszerűen a társaságukban lenni nagyon felemelő élmény. Van egy kislány, Szonja, aki a mai Hálelú próbán is ott volt. 3 éves se, és nagggyon kis cuki :D A telefonomon játszott, de minden játék nehéznek bizonyult, úgyhogy maradtunk a rajzolósnál. Fél percenként mondta, hogy "Újat buborékoszat" vagy, hogy "Újat, Birágoszat".... zabálnivaló volt :)

Tudjátok mi a jó a gyerekekben? Hogy nem ítélkeznek. Nem nézik, hogy honnan jöttél, nem tudják, hogy kell megállapítani valakiről, hogy az most valószínűleg lecsúszott. Nem ismerik az etikettet, ezért minden megbocsátható nekik. Egyszer bevittem egy lányt, aki büntetett előéletű a gyerekekhez, akikre vigyáztam. A lány 14 éves most, nagyon aranyos. Csak hát... hát igen. Jelenleg is intézetben él, különleges alkalom volt, hogy nem ott kellett töltenie a szombat estéjét. A lényeg, hogy én nagyon szeretem a lányt, tényleg, de valahol mélyen azért bennem van az a gát, amitől nem tudok szabadulni, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt áttörjem. De a csajszi két perc alatt összebarátkozott a gyerekekkel, akik, mint idősebbet befogadtak, hallgattak rá és nem nézték, hogy ki ő, csak azt, hogy hogy viselkedik, hogy bán velük. Az egyik legfelemelőbb élmény volt az életemben. Amikor valaki azt mondja, hogy nem szereti a gyerekeket, azt egyszerűen nem tudom megérteni. Annyira önzetlenek és tiszták és édesek. És némelyik annyira okos és értelmes Az 5-6 évesekkel már elég komolyan el lehet beszélgetni. Van egy 7 éves kislány, Janka. Na tuti, hogy tök nagy barátnők leszünk 10 év múlva. Nagyon szeretem azt a kis csajt. Amúgy a Szonja nővére ;) De akkor nem hagyhatom már ki a harmadik tesójukat a Petrácskát se a felsorolásból. Petrában azt bírom, hogy bár még csak 5 éves, igen komoly személyiségjegyekkel rendelkezik. Általában véghezviszi az akaratát, nagyon kitartó és nem lacafacázik. Habár a Janka az a fajta szerepelni vágyó lány, Petra nem lett ilyen. Sőt. Alig lehet kirángatni a színpadra. Vagyis hát sehogy. Ő nem szerepel. A középső gyerekeket és különösképpen szeretem, mert kicsit mindig elhanyagoltabbak, mint a nagyobbak. Nem mondom, hogy ez Petrával is így van, nem látok bele. De valahogy azért mindig háttérbe szorulnak a középsők. Érdekel nagyon, hogy hogyan élik meg ezt ők. Petra nagyon szereti a testvéreit ennek ellenére, ez tisztán látszik....

Jáhhhhj.... az a három csajszi :D

na megyek alszani... szóval Jóéjt! ;)

háhh

Ismét egy új bejegyzés, a hosszú némaság után.

Úgy döntöttem, hogy életem unalmas momentumaival nem untatom a népet (vagyis titeket). Inkább apróbb szegmenseket írok le, gondolatokat, észrevételeket.

Például... itt van egy esemény, amit már akkor tudtam, hogy meg kell írnom. Sőt a mondatokat rögtön meg is fogalmaztam magamban. Majd ma buta módon előadtam a monológot egy ismerősömnek. Szóról-szóra úgy, ahogy most ide leírom. De nem érdekel, muszáj...

Tegnap felszálltam a metróra, kezemben az éppen aktuális könyvvel, amit olvasok (Eat, Pray, Love; alias: Ízek, Imák, Szerelmek). Tehát fölszálltam és a - 2-es szememmel megláttam egy nőt, aki tőlem 1 méterre olvasott egy könyvet. Rögtön rácsodálkoztam, hogy milyen hasonló a borítója a könyvének. Ugyanúgy két kép van rajta, középen a könnyen olvasható címmel (kivéve nekem, a mínusz kettesnek, egy méterről). Mondom jó, hát van ilyen. De ahogy hunyorogtam rájöttem, hogy ugyanazt a könyvet, legalábbis egy ugyanolyat olvasott. Mi ketten tök egyformák voltunk. Minden különbség köztünk 30 év, 30 kiló, és a miniszoknyája a neccharisnyájával és a rusztikusnak mondható csizmájával (ennyi erővel sportcipőben is lehetett volna) . A lényeg, hogy habár mi ketten, mint az ikrek, nem győztem elrejteni a címoldalát a könyvemnek, habár jól tudom, senki nem hasonlítgatná, hogy mit olvasok én és a velem szemben levő hölgy. De mégis. Ugyanazt a könyvet olvasta.. Ugyanazt a ponyvát (mert szépirodalomnak, majd csak 50 év múlva fogják hívni). És ha ránézek erre a nőre, aki bizonyára valakinek az anyja, és főz rá, biztos van egy állása, ahol fizetnek neki. Gürcöl ő is és megfelelni elsősorban magának akar és a többiek véleménye csak utána érdekli, mint ahogy bárki másnál is megfigyelhető ez a jelenség. De a lényeg, hogy tényleg volt bennünk valami közös. Hacsak egy könyv is. És megfordult a fejemben, hogy mi van, ha én is ilyen leszek 30 év múlva? Ha 20-nak akarok majd kinézni és emiatt igen csak rövid szoknyákat hordok és túlsminkelem magam. Mentségemre szolgáljon, a könyvet kaptam. De nem rossz. Tényleg nem. Ahogy élem az életem, egyre inkább megbizonyosodok arról az elméletemről, hogy két ember nem tud annyira különbözni, hogy emiatt ne tudnának kijönni. Az osztályom tökéletes példa erre. 23 tök különböző ember. És egyedül nekem és az egyik srácnak vannak nézeteltéréseink, de ezeket is le tudjuk küzdeni és én felül tudok emelkedni a sértegetésein és így, hogy megteszem a kezdőlépéseket, ő is egyre kedvesebb. Fontos a figyelem. 23 tök különböző ember. De mindenki jóban van mindenkivel. Szeretjük egymást. Mintha testvérek lennénk. 6. éve húzzuk egymás agyát, tehát érthető, hogy egymás agyára megyünk olykor....

Mindegy anekdotám folytatása: Mellettem egy 2 m magas, colos srác állt. Aki hát hogy is mondjam, elég jól nézett ki, csak éppenséggel 2 fej választott minket el egymástól, amitől a kisebbségi komplexusom megint a kétszeresére nőtt. Tuti modell a pasas. Vagy meleg. Tök jól öltözködött. Nem értem, hogy hol kapott akkora kabátot, amekkorára neki szüksége van. De tényleg nem. A lényeg, hogy háttal álltam neki, de mikor megfordultam, találtam egy szőke hajszálat a kabátján. Megismertem. Az enyém volt... elég vicces. Két percet töltött mellettem és máris a DNS-emet hordozza. Ráadásul olyan anyagú volt a kabátja, ami nem ereszti a hajszálakat, de nem ám. Ki tudja, talán még most is ott van. A szőke, göndör szál a jóképű, komplexus ébresztő idegen kabátján...